Ritka és megható pillanattal indult az új esztendő Magyarországon: az óra mutatója még meg sem mozdult az új év első percében, amikor már felsírt az ország egyik első újszülöttje. A szülőszobákon izgatott várakozás, feszült csend, majd hatalmas öröm törte meg az éjszakát.

Nulla óra, nulla perc – nem véletlen az időpont

Az egyik Pest megyei intézményben pontosan éjfélkor, 0 óra 0 perckor jött világra az újév első babája. Az időzítés szinte filmszerű: a kislány érkezése egybeesett az új esztendő legelső másodpercével.

Az intézmény tájékoztatása szerint a baba természetes úton született, 3610 grammal és 57 centiméterrel. Ő az édesanya első gyermeke, a 34 éves anyuka és a kicsi is teljesen egészséges. A szülés a Flór Ferenc Kórház falai között zajlott.

Pár perccel később a fővárosban is megszületett az első baba

Nem sokkal később, éjfél után négy perccel a fővárosban is megszületett 2026 első újszülöttje az állami intézmények közül. A kislány a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház és Rendelőintézet szülészetén jött világra.

A tájékoztatás szerint ő 3370 grammal és 52 centiméterrel született, természetes úton, és már a család második gyermekeként érkezett. Az édesanya és a baba állapota szintén kifogástalan.

És akkor a nevek…

Az éjfélkor született kislány a Alíz Jusztina második nevet kapta, míg a fővárosi baba a Liza nevet viseli. Az újév első pillanatai így két egészséges kislánnyal és rengeteg boldogsággal indultak.

A férjem temetésén mindenki sírt. Zsebkendők gyűrődtek, vállak rázkódtak, idegenek szorították meg a kezemet együttérző pillantásokkal. Én pedig ott álltam fekete ruhában, lehajtott fejjel, és próbáltam szomorúnak látszódni.

Pedig nem voltam az.

Nemrég még a konyhában ült. A szék nyikorgott alatta, ahogy hátradőlt, a kávéja kihűlt előtte. Nem nézett rám, amikor megszólalt. Csak a falat figyelte, mintha azon túl lenne valami, amit én nem láthatok.

– Vannak dolgok – mondta halkan –, amik elől nem lehet elbújni. Csak eltűnni.

Nevetni akartam rajta. Azt mondani, hogy ez butaság. Hogy mindenre van megoldás. De amikor ránéztem, megdermedtem. Olyan félelem volt a szemében, amit addig soha nem láttam. Nem pánik. Nem kétségbeesés. Hanem az a csendes, végleges rettegés, amikor az ember már döntött.

Nem kérdeztem.
Ez volt az első hibám.

A második az volt, hogy másnap reggel, amikor eltűnt, elhittem, amit mindenki mondott. Baleset. Azonosíthatatlan holttest. Szerencsétlenség. A hivatalos papírok gyorsan érkeztek, mintha valaki sietett volna lezárni mindent.

Most itt álltam a temetésén.

A pap beszélt az életéről, a munkájáról, arról, milyen jó férj volt. A vendégek zokogtak. Valaki hangosan felsírt mögöttem. Én közben a kabátzsebemben szorongattam a gyűrűjét. Hideg volt, mint az a reggel, amikor levette az ujjáról, és szó nélkül a pultra tette.

A koporsóra néztem. Zárt volt. Mindig zárt.

És egyedül én tudtam, hogy nem ő fekszik benne.

Az utolsó este ugyanis, amikor lefekvés előtt összeszedtem a bögréket, észrevettem valamit a konyhapulton. A gyűrűje mellett egy cetli volt. Nem búcsúlevél. Csak pár sor, az ő rendezetlen kézírásával:

„Ha ezt olvasod, akkor sikerült. Ne keress. Ne gyászolj. Élj helyettem is.”

Ott ültem a konyhában hajnalig, és először sírtam. Nem azért, mert meghalt. Hanem mert elment, és engem választott cinkosnak az eltűnésében. Mert tudta, hogy én értem meg: vannak félelmek, amik hangosabbak a szeretetnél.

A temetés végén a pap intett, hogy odaléphetek. A kezem remegett, amikor a koporsóra tettem a virágot. Nem búcsú volt. Inkább egy hallgatag megállapodás.

– Menj – gondoltam. – Ha ez az egyetlen mód.

Amikor mindenki elment, még maradtam pár percig. A sír mellett állva elővettem a gyűrűt, és a markomba zártam. Nem tettem a földre. Nem adtam vissza a múltnak.

Mert az igazság az volt:
nem veszítettem el a férjemet.
Csak megtanultam együtt élni azzal, hogy néha a túlélés ára az, hogy valaki másnak halottnak kell lennie.

És miközben mindenki gyászolt, én elengedtem.
Csendben.
Végleg.

Most érkezett meg a friss előrejelzés, amely alapján nagyon úgy tűnik: idén sem maradunk izgalmak nélkül. A meteorológusok szerint szélsőséges, kiszámíthatatlan és helyenként igencsak meglepő fordulatokat tartogat az év utolsó hónapja.

A kérdés csak az: vajon fehér lesz-e a karácsony, vagy ismét eső áztatja majd az ünnepi fényeket?

Az első hét: ciklonok, szélrohamok, csapadék minden mennyiségben

December elején több hullámban érkező csapadékrendszer alakítja majd időjárásunkat.

• Erős szél jöhet, néhol 70–80 km/órás széllökésekkel.
• Többfelé eső, a hegyekben viszont már havazás ígérkezik.
• A hőmérséklet 3–10 fok között alakul, éjszaka azonban fagyhat.

Egyes előrejelzések szerint akár óriási hőmérsékletingadozások is jöhetnek – egyik nap tavasz, másnap tél.

December közepe: nagy lehűlés, visszatérő havazással

Ahogy közeledik az advent közepe, egy markáns észak-európai légtömeg zúdulhat ránk.

Horoszkóp könyv

Erre számíthatunk:

• Éjszakai fagyok –5 °C körül
• Nappal is csak 0–4 °C
• Nő az esély a havazásra egész országban
• Nyugaton havas eső, keleten tartós hóhalmozódás is kialakulhat

Meteorológusok figyelmeztetnek: néhány napra valódi téltámadás érkezhet.

Fehér karácsony 2025? – Megjött a friss prognózis!

Sokan várják minden évben, és most végre itt a válasz: van rá esély, de nem mindenhol!

A jelenlegi modellfutások alapján:

• A Dunántúlon inkább eső jelzi majd a Szentestét.
• A hegyvidéki területeken szinte biztos a hó.
• A keleti országrészben 50–60% esély van fehér karácsonyra.

A meteorológusok azonban hangsúlyozzák: december második felének időjárása rendkívül bizonytalan, így egy hirtelen hidegbetörés bárhol boríthat mindent hófehérbe.

Az ünnepek után: enyhülés, majd újabb hidegfront jöhet

A karácsonyt követő napokban átmeneti enyhülés jöhet, akár 8–10 fokkal.
Ám szilveszterre újabb hidegfront érkezhet, ami ismét:

• havas esőt,
• szeles, viharos időt,
• akár újabb havazást
  hozhat.

Mire figyeljünk decemberben?

A szakértők szerint:

• Legyen nálunk jégkaparó és takaró az autóban
• A hirtelen olvadás miatt ismét növekedhet a balesetveszély
• A hidegfrontok fejfájást, vérnyomás-ingadozást okozhatnak
• A csúszós járdák miatt nő a balesetek száma

Mozgalmas, kiszámíthatatlan december vár ránk

Akár lesz fehér karácsony, akár nem, egy biztos: ez a december nem fog unalomba fulladni. Hirtelen lehűlések, váltakozó frontrendszerek, időnként havazás – az év vége ezúttal is tartogat meglepetéseket.

Ma kaptam meg a nyugdíjat, és furcsa volt nézni a bankszámlát. Nem sok, de elég arra, hogy karácsony előtt egy kicsit biztonságban érezzem magam. Reggel még azon gondolkodtam, mire költsem: apróbb ajándékok az unokáknak, talán egy kis süteményalapanyag, hogy idén is legyen mézeskalács illata a háznak.

Délután elindultam a boltba. A városban már minden csillogott, a karácsonyi fények úgy úsztak a levegőben, mintha melegebbé akarnák tenni ezt a hideg decemberi napot. A buszmegállónál egy vékony kabátos asszony ült egy kislánnyal. A gyerek orra piros volt, a kezét dörzsölte, és vágyakozó szemmel nézte a szemközti kirakatban a csillogó díszeket.

Az anya halkan magyarázta neki:

„Majd jövőre, drágám… most nem telik rá.”

Megszorult a szívem. Láttam ezt a tekintetet régen, a saját gyerekeim arcán, amikor még minden fillért számoltunk.

Ahogy felszálltunk a buszra, melléjük sodort a tömeg. A kislány hófehér papírba csomagolt mézeskalácsra vágyott, amit a sarki pékségben árultak. Az anyja csak mosolygott rá szelíden, de a mosoly mögött ott volt a fáradtság, az aggodalom, az a fajta csend, amit csak az ért meg, aki túl sokszor mondta ki azt, hogy „most nem lehet”.

Nem akartam tolakodó lenni. De eszembe jutott: ma kaptam meg a nyugdíjat. És ma van az a nap, amikor talán visszaadhatok egy picit abból, amit az élet — néha nehezen, néha váratlanul — nekem is adott.

Leszállás után gyorsan befordultam a pékségbe, vettem két csomag mézeskalácsot, az egyiket külön becsomagoltattam piros szalagos zacskóba. A buszmegálló felé siettem, és már majdnem eltűntek a tömegben, amikor utánuk szóltam.

Odanyújtottam a kislánynak a csomagot.

„Boldog karácsonyt, kincsem.” – mondtam.

Az anya döbbenten nézett rám. A szája remegett, mintha mondani szeretne valamit, de nem jött ki hang. A kislány viszont nem habozott: két kicsi karját a nyakamba fonta, olyan őszinte hálával, amitől egyszerre lett könnyű és nehéz a mellkasom.

Nem akartam kínos helyzetet, ezért csak annyit tettem hozzá mosolyogva:

„Nekem ma jött meg a nyugdíj. Gondoltam, megosztom valakivel, aki jobban örül neki, mint én.”

Ahogy hazafelé sétáltam, nem a táskában lévő apró ajándékokra gondoltam, hanem arra a pillanatra, amikor a kislány rám mosolygott — tisztán, ragyogóan, úgy, ahogy csak egy gyerek tud karácsony előtt.

Rájöttem valamire:
A nyugdíj nemcsak pénz a hónapra. Néha egy apró lehetőség arra, hogy jót tegyünk — csendben, feltűnés nélkül, de szívből.

És talán ez az igazi karácsony.